Ganczaugh Miklós
1946-ban született Budapesten.
1968-1972 között a Ferenczy István Képzőművész Körben folytatott tanulmányokat, mestere Luzsicza Lajos volt.
1975-2010 között a Magyar Nemzeti Galéria festő-restaurátora
1990 Az Első Magyar Látványtár Alapítvány alapító tagja
1994 Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének tagja
1996 A Magyar Festők Társaságának tagja
Magyar Festők Társaságának díja („Fény és tér” kiállításon, 1997)
Nemzeti Kulturális Örökség díja („Labirintus” kiállításon, 2004)
- Magyar Ház, Dunaszerdahely (Szlovákia)
- Római Katolikus Templom, Szanticska
- Kecskeméti Képtár
- Pannonhalmi Bencés Apátság Kortárs gyűjteménye
- Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
- Modem Kortárs gyűjtemény, Debrecen
- Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, Sárospatak
Passió-sorozat. Látóhatár, 1991/4.
A keret pedig fontos dolog, sokszor azonosan nehéz választás, mint a festés. A kép közvetlen környezete a kép tartozéka, festett, értelmező folytatása. A keret festése a lezárás és a kinyitás együttes igényéből is ered. Van úgy, hogy a kép a kereten folytatódik, mert csak ott tud megnyugodni. A kép méretének fokozatos növekedését kezdetben éppen a választott „keret” képhez épülése segítette. (1999)
Profán világban élünk, amelyben a művészet is szükségképpen profán. Ez egy hosszú folyamat eredménye. Az európai kultúra a kultuszból ered, és minél jobban távolodik a kultusztól, annál profánabbá válik. De ez mégis csak látszat, mert miközben profán, valahogy mégsem tud elszakadni a szakralitástól. Olvastam, hogy az agyban a művészi érzék és a vallási érzés azonos agyféltekén van. Szóval lehet, hogy a kettő kapcsolata belénk kódolt. S ha a világban csökken a transzcendens iránti igény, akkor a művészet iránti fogékonyság is csökken. Valahogy ma nem tekintünk fölfelé. A mérték máshol van, ma a világ azt sugallja, hogy a mérték az ember. A transzcendens felismerésére csak akkor lehetünk képesek, hogyha a saját helyi értékünk felismerésére is képesek vagyunk. És ma minden arról szól, hogy te magad vagy a mérték, semmi más viszonyítási alap nem létezik, te magad vagy az Isten. Mindezzel együtt olyan kevés a tudatos ateista, mint a szent: az emberiség többsége ma is hívő; ha nem is vallásos, valamilyen perszonális istenképe azért van. A szakralitás tehát nem vész el, nem tűnik el a világból. A kérdés az, hogy a közömbös tömegeket ki és hogyan képes megszólítani. A belénk kódolt vágy, ha nem találja Istent, bálványokat keres, hogy szolgálhasson neki. A művészet is lehet bálvány.
Én a festészetben az ünnepit keresem. Mindig azokra a művészekre figyeltem, akiknek a szakralitás fontos. Mondhatnám Egryt, Veszelszkyt, de Derkovitsot is, aki világnézete ellenére szerintem szakrális, áhítatos képeket alkotott. Az egyház egyébként általában nem ismeri fel, amikor szakrális, igazi művészettel találkozik, ehelyett – sajnos – a giccs melé állt. II. János Pál találkozott is művészekkel, és megkövette őket, mert érezte, hogy itt hibázott az egyház. (2000)
Alapélményem (az egyik) a párbeszéd, a dialógus tragikus hiánya. Ma már nem beszélnek - beszélünk az elidegenedésről, mint tettük évtizedekkel ezelőtt, elfogadottnak tartjuk, természetes állapotnak, a „létezés” korszerű módjának. Értéknek tartjuk az individualizálódásból eredő öntörvényt és az általa vezetett (félrevezetett) önmegvalósítást. A közösséget - közösségeket tekintélytisztelőnek, kirekesztőnek, alacsonyabbnak is mondjuk, az önérték által felmagasztalt „emberméltósággal” szemben. Ezzel szemben Szent Ambrus azt mondja – mit ezzel szemben, hisz korábban elképzelhetetlen volt ez a fajta elbutulás – „Az egyes ember és a közösség haszna ugyanaz. Semmit sem tarthatunk hasznosnak, csak ami mindenkinek használ.” Van-e kiút? Keresni a kapcsolatot Istennel, és keresni a kapcsolatokat az emberekkel.
(2014)
Ganczaugh Miklós
1968-1972 között a Ferenczy István Képzőművész Körben folytatott tanulmányokat, mestere Luzsicza Lajos volt.
1975-2010 között a Magyar Nemzeti Galéria festő-restaurátora
1990 Az Első Magyar Látványtár Alapítvány alapító tagja
1994 Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének tagja
1996 A Magyar Festők Társaságának tagja
Díjak
MŰHELY Művészeti Egyesület díja („Ecce Homo” kiállításon 1993)Magyar Festők Társaságának díja („Fény és tér” kiállításon, 1997)
Nemzeti Kulturális Örökség díja („Labirintus” kiállításon, 2004)
Munkái közgyűjteményben
- Első Magyar Látványtár Alapítvány- Magyar Ház, Dunaszerdahely (Szlovákia)
- Római Katolikus Templom, Szanticska
- Kecskeméti Képtár
- Pannonhalmi Bencés Apátság Kortárs gyűjteménye
- Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
- Modem Kortárs gyűjtemény, Debrecen
- Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, Sárospatak
Munkái folyóiratban
Folyóirat illusztrálása grafikákkal (képek). Látóhatár, 1989/7.Passió-sorozat. Látóhatár, 1991/4.
Gondolatok
Az időben elnyújtott hosszabb munkafolyamat lehetőséget ad arra, hogy belőlem több réteg kerüljön át a képbe. Hiszen rétegeim összessége vagyok, mint a kép. De amíg a kép azonos az együtt jelenlévő rétegeivel, én csak egyikkel-másikkal, az egy adott pillanatban. Így lesz a kép, ha sikeres, több nálam. A munkafolyamatot tovább lassítják az utóbbi évek önmegbízásai. Évekig dolgoztam a Passió és a Veronika kendője sorozatokon, most hosszabb ideje a Genezis első napjait keresem. Festői problémát most a síkból a térbe való átlépés jelent (és a színekből a színbe). Már a Veronika kendője sorozatnál kezdett világossá válni számomra, hogy az egymásra került rétegek („mustrák”) külön síkok is. Síkok egymás mögött, ill. egymás előtt. Ez a munka közben megjelenő változás – amely új térélményt adott – arra ösztönzött, egyre tudatosabban keressem ezt a képi helyzetet. A motívumok térbeli elhelyezkedésének keresését, a térben való el- és kimozdulását a Genezis téma ösztönözte. A világosság és sötétség, a fent és lent, a belső és külső ellentétpárok a térben kezdték a helyüket megtalálni. De a képek továbbra is őrzik síkszerűségüket, nem a hátrébb lévőt, hanem a mélyebben fekvőt szeretném valójában ábrázolni. Befelé menni a képbe. A továbbiakban az kérdéses számomra, ha képeim térbeliségét tovább fokoznám, nem hatna-e ez a kép mozdulatlansága ellen. Mert álló képet szeretnék igazából festeni. A festés során az ünnepit keresem, ami a Szentre utal. A Teremtés Könyve jó „ürügy” arra, hogy keretet adjon a fénykeresésnek. A fekete szín, ill. színtelenségek is ezért kerülnek hol alapnak, hol festett motívumnak a képekre, kontrasztnak és megszüntetni valónak. A fény megjelenik a sötétben, fénycsíraként, világító testként.A keret pedig fontos dolog, sokszor azonosan nehéz választás, mint a festés. A kép közvetlen környezete a kép tartozéka, festett, értelmező folytatása. A keret festése a lezárás és a kinyitás együttes igényéből is ered. Van úgy, hogy a kép a kereten folytatódik, mert csak ott tud megnyugodni. A kép méretének fokozatos növekedését kezdetben éppen a választott „keret” képhez épülése segítette. (1999)
Profán világban élünk, amelyben a művészet is szükségképpen profán. Ez egy hosszú folyamat eredménye. Az európai kultúra a kultuszból ered, és minél jobban távolodik a kultusztól, annál profánabbá válik. De ez mégis csak látszat, mert miközben profán, valahogy mégsem tud elszakadni a szakralitástól. Olvastam, hogy az agyban a művészi érzék és a vallási érzés azonos agyféltekén van. Szóval lehet, hogy a kettő kapcsolata belénk kódolt. S ha a világban csökken a transzcendens iránti igény, akkor a művészet iránti fogékonyság is csökken. Valahogy ma nem tekintünk fölfelé. A mérték máshol van, ma a világ azt sugallja, hogy a mérték az ember. A transzcendens felismerésére csak akkor lehetünk képesek, hogyha a saját helyi értékünk felismerésére is képesek vagyunk. És ma minden arról szól, hogy te magad vagy a mérték, semmi más viszonyítási alap nem létezik, te magad vagy az Isten. Mindezzel együtt olyan kevés a tudatos ateista, mint a szent: az emberiség többsége ma is hívő; ha nem is vallásos, valamilyen perszonális istenképe azért van. A szakralitás tehát nem vész el, nem tűnik el a világból. A kérdés az, hogy a közömbös tömegeket ki és hogyan képes megszólítani. A belénk kódolt vágy, ha nem találja Istent, bálványokat keres, hogy szolgálhasson neki. A művészet is lehet bálvány.
Én a festészetben az ünnepit keresem. Mindig azokra a művészekre figyeltem, akiknek a szakralitás fontos. Mondhatnám Egryt, Veszelszkyt, de Derkovitsot is, aki világnézete ellenére szerintem szakrális, áhítatos képeket alkotott. Az egyház egyébként általában nem ismeri fel, amikor szakrális, igazi művészettel találkozik, ehelyett – sajnos – a giccs melé állt. II. János Pál találkozott is művészekkel, és megkövette őket, mert érezte, hogy itt hibázott az egyház. (2000)
Alapélményem (az egyik) a párbeszéd, a dialógus tragikus hiánya. Ma már nem beszélnek - beszélünk az elidegenedésről, mint tettük évtizedekkel ezelőtt, elfogadottnak tartjuk, természetes állapotnak, a „létezés” korszerű módjának. Értéknek tartjuk az individualizálódásból eredő öntörvényt és az általa vezetett (félrevezetett) önmegvalósítást. A közösséget - közösségeket tekintélytisztelőnek, kirekesztőnek, alacsonyabbnak is mondjuk, az önérték által felmagasztalt „emberméltósággal” szemben. Ezzel szemben Szent Ambrus azt mondja – mit ezzel szemben, hisz korábban elképzelhetetlen volt ez a fajta elbutulás – „Az egyes ember és a közösség haszna ugyanaz. Semmit sem tarthatunk hasznosnak, csak ami mindenkinek használ.” Van-e kiút? Keresni a kapcsolatot Istennel, és keresni a kapcsolatokat az emberekkel.
(2014)
Ganczaugh Miklós
Ganczaugh Miklós