Ganczaugh Miklós

1946-ban született Budapesten.
1968-1972 között a Ferenczy István Képzőművész Körben folytatott tanulmányokat, mestere Luzsicza Lajos volt.
1975-2010 között a Magyar Nemzeti Galéria festő-restaurátora
1990 Az Első Magyar Látványtár Alapítvány alapító tagja
1994 Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének tagja
1996 A Magyar Festők Társaságának tagja

Díjak

MŰHELY Művészeti Egyesület díja („Ecce Homo” kiállításon 1993)
Magyar Festők Társaságának díja („Fény és tér” kiállításon, 1997)
Nemzeti Kulturális Örökség díja („Labirintus” kiállításon, 2004)

Munkái közgyűjteményben

- Első Magyar Látványtár Alapítvány
- Magyar Ház, Dunaszerdahely (Szlovákia)
- Római Katolikus Templom, Szanticska
- Kecskeméti Képtár
- Pannonhalmi Bencés Apátság Kortárs gyűjteménye
- Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
- Modem Kortárs gyűjtemény, Debrecen
- Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, Sárospatak

Munkái folyóiratban

Folyóirat illusztrálása grafikákkal (képek). Látóhatár, 1989/7.
Passió-sorozat. Látóhatár, 1991/4.

Gondolatok

Az időben elnyújtott hosszabb munkafolyamat lehetőséget ad arra, hogy belőlem több réteg kerüljön át a képbe. Hiszen rétegeim összessége vagyok, mint a kép. De amíg a kép azonos az együtt jelenlévő rétegeivel, én csak egyikkel-másikkal, az egy adott pillanatban. Így lesz a kép, ha sikeres, több nálam. A munkafolyamatot tovább lassítják az utóbbi évek önmegbízásai. Évekig dolgoztam a Passió és a Veronika kendője sorozatokon, most hosszabb ideje a Genezis első napjait keresem. Festői problémát most a síkból a térbe való átlépés jelent (és a színekből a színbe). Már a Veronika kendője sorozatnál kezdett világossá válni számomra, hogy az egymásra került rétegek („mustrák”) külön síkok is. Síkok egymás mögött, ill. egymás előtt. Ez a munka közben megjelenő változás – amely új térélményt adott – arra ösztönzött, egyre tudatosabban keressem ezt a képi helyzetet. A motívumok térbeli elhelyezkedésének keresését, a térben való el- és kimozdulását a Genezis téma ösztönözte. A világosság és sötétség, a fent és lent, a belső és külső ellentétpárok a térben kezdték a helyüket megtalálni. De a képek továbbra is őrzik síkszerűségüket, nem a hátrébb lévőt, hanem a mélyebben fekvőt szeretném valójában ábrázolni. Befelé menni a képbe. A továbbiakban az kérdéses számomra, ha képeim térbeliségét tovább fokoznám, nem hatna-e ez a kép mozdulatlansága ellen. Mert álló képet szeretnék igazából festeni. A festés során az ünnepit keresem, ami a Szentre utal. A Teremtés Könyve jó „ürügy” arra, hogy keretet adjon a fénykeresésnek. A fekete szín, ill. színtelenségek is ezért kerülnek hol alapnak, hol festett motívumnak a képekre, kontrasztnak és megszüntetni valónak. A fény megjelenik a sötétben, fénycsíraként, világító testként.
A keret pedig fontos dolog, sokszor azonosan nehéz választás, mint a festés. A kép közvetlen környezete a kép tartozéka, festett, értelmező folytatása. A keret festése a lezárás és a kinyitás együttes igényéből is ered. Van úgy, hogy a kép a kereten folytatódik, mert csak ott tud megnyugodni. A kép méretének fokozatos növekedését kezdetben éppen a választott „keret” képhez épülése segítette. (1999)

Profán világban élünk, amelyben a művészet is szükségképpen profán. Ez egy hosszú folyamat eredménye. Az európai kultúra a kultuszból ered, és minél jobban távolodik a kultusztól, annál profánabbá válik. De ez mégis csak látszat, mert miközben profán, valahogy mégsem tud elszakadni a szakralitástól. Olvastam, hogy az agyban a művészi érzék és a vallási érzés azonos agyféltekén van. Szóval lehet, hogy a kettő kapcsolata belénk kódolt. S ha a világban csökken a transzcendens iránti igény, akkor a művészet iránti fogékonyság is csökken. Valahogy ma nem tekintünk fölfelé. A mérték máshol van, ma a világ azt sugallja, hogy a mérték az ember. A transzcendens felismerésére csak akkor lehetünk képesek, hogyha a saját helyi értékünk felismerésére is képesek vagyunk. És ma minden arról szól, hogy te magad vagy a mérték, semmi más viszonyítási alap nem létezik, te magad vagy az Isten. Mindezzel együtt olyan kevés a tudatos ateista, mint a szent: az emberiség többsége ma is hívő; ha nem is vallásos, valamilyen perszonális istenképe azért van. A szakralitás tehát nem vész el, nem tűnik el a világból. A kérdés az, hogy a közömbös tömegeket ki és hogyan képes megszólítani. A belénk kódolt vágy, ha nem találja Istent, bálványokat keres, hogy szolgálhasson neki. A művészet is lehet bálvány.
Én a festészetben az ünnepit keresem. Mindig azokra a művészekre figyeltem, akiknek a szakralitás fontos. Mondhatnám Egryt, Veszelszkyt, de Derkovitsot is, aki világnézete ellenére szerintem szakrális, áhítatos képeket alkotott. Az egyház egyébként általában nem ismeri fel, amikor szakrális, igazi művészettel találkozik, ehelyett – sajnos – a giccs melé állt. II. János Pál találkozott is művészekkel, és megkövette őket, mert érezte, hogy itt hibázott az egyház. (2000)

Alapélményem (az egyik) a párbeszéd, a dialógus tragikus hiánya. Ma már nem beszélnek - beszélünk az elidegenedésről, mint tettük évtizedekkel ezelőtt, elfogadottnak tartjuk, természetes állapotnak, a „létezés” korszerű módjának. Értéknek tartjuk az individualizálódásból eredő öntörvényt és az általa vezetett (félrevezetett) önmegvalósítást. A közösséget - közösségeket tekintélytisztelőnek, kirekesztőnek, alacsonyabbnak is mondjuk, az önérték által felmagasztalt „emberméltósággal” szemben. Ezzel szemben Szent Ambrus azt mondja – mit ezzel szemben, hisz korábban elképzelhetetlen volt ez a fajta elbutulás – „Az egyes ember és a közösség haszna ugyanaz. Semmit sem tarthatunk hasznosnak, csak ami mindenkinek használ.” Van-e kiút? Keresni a kapcsolatot Istennel, és keresni a kapcsolatokat az emberekkel.
(2014)

Ganczaugh Miklós
 
 
Ganczaugh Miklós

Ganczaugh Miklós